Pár hét múlva, egy délután, talán háromkor kelek fel megint, és elhatározom hogy mégis kivánszorgok. Ezek a napok különben igy telnek el: három óra körül felkelek, megebédelek, sokat, soványat és nehezet. Majd egy külvárosi kávéházba vagy kocsmába megyek, ahol még soha sem jártam, hogy nehogy találkozzak régi es meghitt barátaimmal. Iszok es zenét hallgatok, majd hazamegyek es könyveket rakok magam ele. De a betükböl nem látok semmit. Kikapcsolom a lámpát es akkor halálos csönd kovetkezik a néma es fenyegetö bútorok között. Amint hanyatt fekszem, kinyujtott, hideg lábaimon megindul a remegés ami lassan de biztosan felér - a szivemen es a nyakamon keresztul - a fogaimhoz, es hallgatom a csendben olykor halk, olykor ütemes vacogásomat. Es vacogás kozben mindig ugyanugy látom a felesegemet es a kisfiamat azon a vonaton ami távol vitte oket; füleimbe még mindig cseng fiam kacagása, ártatlan mosolya ami nem sejt semmit de probál visszafogni, maga mellett tartani, mintha tudná hogy az a szörnyü vonat elválaszt bennunket ki tudja meddig. Feleségem visszafogott könnyei, amint próbál erös lenni, nincs mit mondjon, a könnyei folynak, átkoznak, es egyben feoldanak.
És mindig ugyanaz az elviselhetetlen es gyötrelmes érzés társul ezzel a képpel: hogy milyen rettenetesen sajnáltam akkor hogy a feleségem es kisfiam hirtelen es visszavonhatatlanul elment, miért nem mondhattam meg nehány szót csak, meleg, árado szavakat. De én bénultan es szótlanul hagytam oket elmenni, álltam meg egy ideig, néztem utánuk, aztán elmentem vissza a városba.
Dühösen, makacsul kergetem el ezt a képet. Mostanában azt érzem hogy azok a szavak torkomon akadtak es azóta folytogatnak. Nem birom, nem birom, nem birom, mondom gépiesen, vacogva.
Délutan kelek es az utcára megyek. Milyen hideg, dermesztö a levegö, a szelek váltakoznak, az erösebb gyöz, a gyengébb haragszik. Milyen fáradt vagyok
Emlékezni? Segít talán azon a másik nyomorult családon ha rájuk gondolok? A sok apró gyerekre, hideg marta, betegesen rózsaszinü testecskéjukre? A legkisebb közülük legélénkebben él bennem. Mikor utoljára láttam, alig pár hónapos volt, szorosan bepólyázva, olykor sirdogált mikor fájt a hasa, máskor meg, amikor mókákat csaptam neki, furcsán nevetgélt. O, hogy féltettem azt a parányi testet, nehogy eltörjön kezeim között. Oda sugtam neki: kicsi, téged ki hozott ide? Es ilyenkor, fura módon, a baba elkomorodott es sirni kezdett. Máskor meg meséltem neki halkan hogy csak ö hallja, hogy nekem is van egy kisfiam, valamivel idösebb, valahol messze, es valamivel jobban. Ilyenkor odabujtam apró kis kezei közé, vártam az oltalmat, a megbocsátást.
Próbálom lerázni magamrol, ez engem nem érdekel, nem érdekelnek azok a másikak. De akkor miért fájnak nekem ennyire.
Én erös, nehéz Istenem. Nehéz vagy, nem birnak el a vállaim, kérlek távozz el tölem. Azt hiszem a szivem leszakad a nagy rémülettöl. Miért van igy?
O, te végtelenul szánalmas nyomorult, hagyd abba. Rád bizok egy nagy, értelmetlen feladatot, vigyél hirt az embereknek. Azt a hirt hogy ha valaki szereti a gyerekeket, akkor még van remény. Érted? Az ami már haldoklik, életre kelhet. Egy jó ember életre kelthet egy halott kisgyereket, és a gyerek felkel, és iszik, és eszik, a szülei sirnak, ö meg csodálkozva nézi oket. Miért sirtok? Ne sirjatok, szeressetek. Szeressétek a gyerekeket. Ezt a hirt vidd el nekik. Ezt a hirt.